Több mint hatvan éve lett vége a II. világháborúnak. Hatvan éve halt meg apai nagyapám a hadifogolytáborban, valahol Ukrajna távoli pontján, Kupjanszka mellett. Akkor január elsején még megérte a huszonnegyedik évét.
Az, hogy soha nem találták meg, annak több, főként adminisztratív oka lehetett. Azért is mondom ezt, mert én pár éve nyomoztam utána és nekem sikerült találnom nyomokat. Amiért soha nem lettek értesítve sem a család, sem a rokonok közül senki, annak egyszerű az oka, hiszen más néven tartották nyilván, mint, ami elegendő lett volna az azonosításhoz. A nevében található hosszú ó betűt "a" betűnek írták és a keresztneve is szlávosítva szerepelt, igaz, a halotti jelentésen szereplő Josef keresztnév nem torzult annyira Józsefről. Sejthetően olyan hosszú ideje lehetett a fogolytáborban, hogy asszimilálódhatott, sőt, némi agymosáson is áteshetett és rettentően éhezett. A háború végén már élelmet sem kaptak a foglyok — túlélővel is beszéltem róla, ezért tudom. — Igaz, már nem vigyáztak rájuk, de a jártányi erejüket vesztett foglyoknak eszükbe sem jutott szökni. Egy fronton át kellett volna bóklászni, ami akkoriban nagyon veszélyes volt. Ha át is jutott valaki papírok nélkül a harcvonalon, akkor számolnia kellett a saját oldalán arra, hogy szökevénynek, dezertőrnek tartják és azért lövik le azonnal.
A nagyanyám még negyven évvel élte túl a háborút. Sosem beszélt róla, de eszébe sem jutott más ember oldalán újrakezdeni. A hadiárvaságra ítélt három gyerek — két fiú és egy lány — sosem lett hadi-árva, az özveggyé vált anyjuk pedig sosem lett hadi-özvegy hivatalosan.
Elképzeltem az egyéb beszámolókból nagyapám utolsó hónapjait. Az utolsó tele, ahol a csontig hatoló hidegben, fabarakkban éhezve több ezer társával együtt legyengülve, időskori betegségeket kiszenvedve, csak vártak a semmiben, talán valami csodában bízva.
Tette ezt úgy nagyapám, hogy a harmadik gyermekének a születését már nem tudhatta meg, valószínűleg azt sem tudta, hogy lány lett a két fiú után.
A háború végeztével itthon jöttek a még keményebb idők, amikor már éppen kezdett talpra állni a család, akkor vette el tőlük a kenyeret adó földet a szövetkezet. A három gyerek kiskorúsága miatt nem is kérdeztek semmit, csak elvették, ezért a későbbi kárpótlásban sem szerepeltek a nyilvántartásban. Apám is egy tűrő, szelíd ember lévén gondolom, ahogy ő is a többiek is beletörődtek a sorsukba.
Így indult el az én családom a semmiből. Nem örököltek soha, nem is lett volna kitől.
Nincsen minta, egész családos példakép. Nincsenek átvett szakmák, ami a csonka család nélkül még hosszú ideig öröklődhetett volna. A nyomorból való keserves kapálódzás nem engedte meg a válogatást sem, abban az időben, aki férjhez ment, maradt, akkor is, ha az nem volt jó. A háború után kevesebb férfi dolgozott, mint előtte bármikor.
Mondhatjuk a huszonegyedik században is vannak még családok, akik ezt a nagy Második Világháborút nem heverték ki és még most is sok országban, húsba vág a háború kínzó szelleme.
