A napi rutin...

Feri Úr egy gyárban dolgozott, a Csőfényesítő Fabatka "Zártkapu" Társaságnál.
Már több mint húsz éve nem volt szabadnapon, igaz, a szombatok és vasárnapok többnyire az asztalnál folyó "könnyebb" statisztikai munkákat jelentették, de most úgy érezte, elfáradt. Elhatározta, hogy másnap felkel, és mindent másképpen csinál.
Így hát nem indult el reggel fél hatkor a buszhoz, ahogy eddig mindig, hanem fél órával később ráérősen lépett ki a házból, azzal, hogy ma csak sétálgat. Kezében nem lóbálta a szokásos aktatáskát a napi kenyérrel, ma csak spontánul akart cselekedni.
A megállóban nem ült le a szokásos várakozó helyére, egy új szélvédett helyet keresett. Az előző busz késett, sokan vártak rá. Bár úgy tervezte, semmit nem úgy csinál, mint eddig, mégis hasonlóképpen várt a megállóban, mint minden nap — ez kicsit bosszantotta.
Nem vette meg a Lepedő nevű hírcsomagot sem, inkább az embereket próbálta "kiolvasni". Figyelt. Szokatlan dolgok történtek.
Ismerős arcokat keresett. Azt vette észre, hogy nem ismer senkit, sőt...! Mutáns arcokat látott, amelyek semmilyen emberi vonást nem tükröztek. Több orrú, szemű fejekkel körülvéve állt és olyan is akadt, akinek a feje tetején is egy nagy bőr-pajzs éktelenkedett. A kezekre nézve csak egy ujjat látott, néha kettőt vagy négyet. Jobban hallgatózva a beszélgetésekbe azt vette észre, hogy senkinek a nyelvét nem érti, mintha egyszeriben Kínában termett volna. Egyre több furcsaságot fedezett fel.
A busz megállt csúszva, hangtalanul előtte, amin valamilyen furcsa okból nagy gumiból készült kockákon ült meg a talajon kerék helyett, és a gömbölyű orrából valami illatos anyagot eresztett. Majd még nagyobb meglepetésére ráköszönt érthetően valamilyen érdekesebb hangszínnel.
 — Jó reggelt, itt az ébresztő járat!
A felszólításban volt valami házigazdás kedvesség, de Feri Úr csak kutatott a fejében valami fura ismerős emlékkép után. Nem emlékezett hasonlóra. Zavarában visszaköszönni is elfelejtett. mivel minden reggel hangosan köszönt minden őt köszöntőnek — akkor udvariasságból tette —, ma mindent másként akart csinálni. Igen, ma udvariatlan lesz és csak magának való. Mire újra felnézett, a busz nagy gömbölyű orra rajta valami láthatatlan fintorral hirtelen eltűnt, csak az illata emlékeztetett arra, hogy itt járt. A megálló kiürült, csak ő maradt egyedül. Ekkor vette észre, hogy milyen alagútszerű ez a hely és a tárgyak is lebegnek, semmi sem köti őket a talajhoz. Tájékozódni próbált, vajon merről süt a nap így korán reggel, de bármerre tekintett, minden irányból csak az árnyékát fedezte fel. Amerre fordult, azzal együtt az árnyék is vele mozgott, de a fény forrását hiába kémlelte. A keresgélés közben megjelent két alak mellette. Alaposan, szinte szemtelenül akkurátusan tekintgetett rájuk. — Hihetetlen! — suttogta magában. Ezek a várakozók nagy krumplis-zsákokra emlékeztették, és valami éktelen bűzt is árasztottak. Bugyborékolással válaszolgattak egymásnak, amit megint nem értett. Úgy kezdte érezni magát, mint aki a Marsra látogat, szinte senkit nem látott emberi formában, senkit nem hallott emberi nyelven beszélni. Egy pillanatra elfelejtette azt is, hogy ma nem megy munkába, az jutott eszébe, így hogyan tudna dolgozni.
  Figyelt. Mindent megfigyelt, amit a környezetében látott és ez annyi ismeretlen élményt adott neki, hogy egyszeriben felfogni sem tudta.
  A következő jármű is megérkezett, sokkal nagyobb és sokkal barátságtalanabb orral. Valami fűszeres illatot hozott. Már el is felejtette, hogy nem akar utazni. A meglepetések arra késztették, hogy mégis belépjen a furcsa járműbe. A kis ajtón belépve egy hatalmas csarnokban találta magát, ahol a emberi külsőt erősen mellőző lények csoportokban, máglyaszerűen feküdtek egymásra, majd egy nagy gombolyag futott rajtuk végig és oda-vissza cikázva lekötözte őket. Mire ezt csodálkozva meglátta, addigra ő is egy ilyen rakásban találta magát. Emberi agyában a kényelmetlen póz ellenére sem érzett semmi szorongást, mintha a teste ezt régen megszokta volna. Számára azonban mindez olyan új volt, hogy csodálkozástól nem maradt ideje tiltakozni. Induláskor nagy sötétség lett. Mintha egy alagútban lennének, amelynek olyan messze van a vége, hogy fény sem látszik. Mire a hatások alól felocsúdott, a gyár ajtajában találta magát, amely egyáltalán nem volt ismerős, mégis vitte a lába előre, mintha ezerszer járt volna itt.
Egy pillanatra megtorpant, hiszen ma szabadnapos, nem is kell dolgoznia. A következő percben viszont már megint az ámulat vette át az uralmat az agya felett.
Aztán Feri Úr úgy érezte, mintha tejfölbe mártanák, lassan minden fehérré vált, eltűnt. A fehérség sűrű és kellemesen hűs volt. Ereiben álomszerű gyorsvonatok közlekedtek, szinte égette a bőrét a sebesség.

Feri Úr kinyitotta a szemét, az ágyában találta magát, újra emberi hangokat hallott maga körül.
— Doktor úr, újra ver a szíve.
— Asszonyom, engedjen oda, ezt toljuk el az útból — hallotta, majd: - Józsikám, adja azt az adrenalint gyorsan, mert meghal a beteg!