Csillagköd a Földön

  A pályaudvarra beérkezett vonattal együtt lassult le az észak-nyugati szél. Igazán, hogy északi vagy nyugati azt ő maga sem tudná eldönteni, nagyjából onnan érkezett a vonat is. A lépcsőn a lejtés mértékével szívja magába az aluljáró a leszállókat.
  Kinek-kinek a dereka, válla, vagy csak a feje látszott, mintha egy mozdulatlan beton-tenger szívná magába a semmit sem sejtő utasokat. Tapasztalatból nem fél senki, hiszen a felszálláskor is kidobta őket az aluljáró, hogy fent újra csökött képpel babráljon az okos-telefonján, küldjön egy "helló szmájlit", annak, aki éppen "onlájn". Mindenki körül közben lilás köd, még az éppen megbotló nénike is csak egy nagyobb lépés az utolsó pillanatban.
  A világító kijelzők fényezik az arcokat a késő délutáni szürkületben, mint megannyi kicsiny napocska. Az ujjak lendülete lapoz és senki nem beszél, csak lógó állal bámulva a forrás-fényt lépdel a még kötelező és elavult munkahely felé, ahol majd ezt a kisokost is el lehet felejteni pár órára. A hazafelé tartók arca talán még elgyötörtebb, mintha most lazítanának az otthoni boldogságra.
  Az emberfolyam lassan kiér az épületből, lassan csordogálva kis patakokat képezve folyik minden irányba, hogy megtöltsék a várakozó buszokat, amely, mint egy wifi-konténer, azoknak is megtölti a maroknyi fényforrást tudással, akik eddig nem kapcsolódtak volna sehova. Újabb arcok ragyognak fel, amelyek olyan elmélyültek és boldogok, mint nekem gyerekkoromban, mikor azt a drága barkácskészletet végre a kezembe vehettem.
 A ragyogó arcokkal teli konténer lassan gurul ki az állomás elől és mint egy csillagköd az égen távolodva áll be egy meghatározott föld föld-pályára.
 A kiürült utcán csak pár neon villódzik izgatottan, ahogy az esti munkájukba kezdenek belemelegedni.  Egy megázott plakát egyik sarkát éppen most szabadítja ki a felszisszenő szellő, aki a Nap eltűnésével épp az esti nyugovójára tér. Egy szédelgő utas bóklászik csak a kettős fényben, végigolvasva az összes menetrendet, majd beletörődötten elindul gyalog a belváros felé. A távolban az emeletes házak felett a fehér felhők is komorabbnak látszanak, pedig csak a fény felé fordultak, ma már nem törődnek mással.
 A forgalomirányító lámpák is szomorúbbak, mint máskor. Nincs kit megállítsanak, de szorgalmasan váltanak a szabad-jelzésre. A hőmérséklet esik, hangtalanul verődik vissza az aszfaltról. A hirtelen sötét is csak egy új, derűsebb, melegebb napot ígér.
 Már csak a két világítócsíkos járőr veri fel sötét monoton egyhangúságát. Szótlanul botorkálnak a semmi felé, már nincs mit mondaniuk egymásnak. Gondolatban saját otthonaikban járnak és a vacsorát készítik elő, hogy hangos szavakkal kolompolva tereljék a gyerekeiket asztalhoz.
 Nyugatról a Nap legcsekélyebb fénye sem görbül idáig.
 Az estének vége, kezdődik az éjszaka.