Mondom, Andor utca, Budapest,
jöttek haza az emberek.
A gyár dudált még valamit,
aztán vitte szél hangját megint.
Olajos kabát, munkáskezek,
egyik a boltba, másik megy
a presszó felé, ahol a bor
olcsóbb, mint amennyit ér a kor.
És ültünk ott.
Csak ültünk ott.
Mintha volna még idő.
Mintha ez így…
örökké lenne a jövő
Tizenegy kerület, a nyólcvanas évek...
Volt egy ember fenn a tetőn.
Nem szólt senki. Ő sem nagyon.
Aztán egyszer… már nem volt fenn.
Bokrok közé esett csendben.
És furcsa, de a bolt bezárt,
presszóban ment minden tovább
a fröccs, a szó, a rekedt dal,
mikor a világ így marasztal.
És ittunk ott.
Csak ittunk ott.
Mintha volna még idő.
Mintha a csend…
ez lenne valami jövő.
Tizenegy kerület, a nyólcvanas évek...
Fent a konyhában hagyma sült,
az asszony közben rádiót fülelt.
A gyerek lenn, kulcs nyakában lóg,
csibész, de tudva, mit lehet és hogy.
Rászólt egy idegen: - Oda nem mászhatsz!!
És ezért senki nem haragudott másnap.
Mert akkor még, ha furcsa is talán,
az utca néha családként vibrált.
Tévében csak egy csatorna volt.
Megmondta , mi igaz, mit gondolj.
Mi meg kacsintva fél szemmel ott,
amíg kint a lépcsőház visszhangzott.
Valaki hangos lett odalenn,
más meg sírt részegen csöndesen.
És egyik sem volt különös eset.
Csak… csak egy munkás nap. Vagy szerda lehetett.
És éltünk ott.
Csak éltünk ott.
Mintha lenne még idő.
És most ha hallok
egy gyárdudát…
ez mind visszajő
Tizenegy kerület, a nyólcvanas évek...
Tizenegy kerület, a nyólcvanas évek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése